Nem írtam bejegyzést egy hónapja, bizonyára nincs is kinek, de az elmaradás oka nem a feleslegesség tudata és még csak nem is a lustaság volt, hanem az időhiány. Várhatóan tehát ez is egy – a karakterkorlátozás miatt három tételre bontott – felesleges poszt lesz, ami már nem hívja fel a figyelmet különösebben semmire, csak megveregetem a saját vállamat, és azt mondom: annyi minden történt, hogy elég lenne még fél évre.
Az I. Hajdúböszörményi Nemzetközi Író- és Alkotótábor felejthetetlen élmény marad, most először érezhettem azt szemináriumvezetőként, hogy egyszer szívesen lennék tanár is, ha nem építenék le éppen a hazai felsőoktatási intézményekben azokat a tudományterületeket, amelyekhez közöm van. Na mindegy. Jó volt Hajdúböszörményben. A helyi illetőségű kulturális magazinban, a Hajdúsági Tükör friss számában (2012. június 22.) három vers kíséretében jelent meg Balla Zoltán interjúja, a tábor utolsó napján pedig a főszerkesztő, a szigora és nyers őszintesége miatt is hirhedt főiskolai tanár, dr. Varga Gyula lépett oda hozzám, s hívott félre Vivien mellől. Már féltem, hogy durva oltásra készül, de ő a vérkomolyságból száját mosolyra húzva mondani kezdte, hogy „Most olyan elismerés ér, amilyen még biztosan nem, 30 éve nem mondtam ilyet senkinek, de igazán jók a verseid”, és hosszas érvelés, indoklás, fényezés, buksisimi következett, mikor pedig a polgármester úr is odavetődött mellénk, a doktor úr próbálta őt is bevonni a Glaukóma kórtanáról való értekezésébe.