A JAK-táborban szokásos JAK-füzet bemutató idén meglepően alakult. Bencsik Orsi kicsit már kicsit spiccesen ült le közénk, s miután Orcsik Roland és Sopotnik Zoltán sorozatszerkesztők a közöttünk már szokásos, humoros-ironikus hangnemben beszélgettek Orsival, ő elhagyta a színpadot, majd én kerültem terítékre, s Zoli rögtön a Glaukóma címére kérdezett rá, amivel a kötet szerkesztése során sem tudott megbékélni, hangfekvése sokak számára provokatívnak tűnhetett, pedig eddig bevált köztünk ez a beszélgetést feldobó civakodás, csak az én aktuális lelki állapotom nem volt a szokásos. Napok óta nyomasztott valami, s nem beszéltem róla senkinek, próbáltam mindenhez jópofát vágni, a beszélgetés előtt viszont nagyon beforgattam magam, s az a kérdés („Mi ez a szar cím?”) előhozta belőlem a személyes emlékeket, a személyes indokot, hogy nagymamámnak is glaukómája volt, így először láttam be nyilvánosan, hogy a könyv versei személyes traumákhoz kötődnek, s gyakran azoknak a szempontjából próbálok írni, akikhez közöm volt, persze annak tudatában, hogy a mások szemén át látás is csak a saját hályogom által történhet meg. A szöveg esély a helyzetek megértésére, a reflexióra.
Az est után sok alaptalan vád érte Zolit, sokan azt érezték, hogy arrogáns volt, valójában azonban nagyon is lényegi kérdésre tapintott rá akaratlanul, s csakis az én döntésemen múlt, hogy az előkerült dolgokat megosztottam. Jóval előbb tudtam, hogy a személyesség előbb-utóbb előkerül majd, de próbáltam halogatni, ezért tört felszínre ilyen intenzitással belőlem minden, ezért csuklott el szóról szóra a hangom. De állítólag sokan katarzisként élték meg ezt az eseményt. S Zoli is úgy érezte, valami szokatlanul őszinte és fontos dolog történt, bebizonyosodott, hogy a szöveget az érzelmek tartják egybe, és a megírt valóság mégsem választható le olyan könnyen a szerzőről.
Abban is lehet valami, amit Németh Zoltán egy blogbejegyzésében megfogalmazott a Bárka Online-on: „Nemrég fejeztem be a posztmodern irodalom hármas stratégiájáról szóló monográfiámat, s végig az járt a fejemben, hogy mennyire beleillik ez a beszélgetés elméleti konstrukciómba, pontosabban a posztmodern irodalom második (areferenciális) és harmadik (antropológiai) stratégiájának paradigmatikus különbségeire, határfeszültségére, törésvonalaira. Míg a beszélgetést vezetők poénjai, ironikus-parodisztikus nyelvi konstrukciói a második posztmodern nyelvi terébe helyezhetők, addig a választ adó Áfra János monológja az antropológiai posztmodern identitásra fókuszáló, személyes, gyakran traumatikus élettörténetet, önéletrajzot megjelenítő szövegeit idézte fel. Kétféle szövegalkotási mód csapott tehát itt össze”.
Sopotnik Zoltán, Bencsik Orsolya, Nagyál István, Áfra János 2012. augusztus 31-én a JAK-táborban (fotó: Börcsök Mihály)