tervez valamit,
valamit tervez,
üvegen át nézi a
tehetetlenséget,
el akarja
olvastatni magát, de
nem képes, írni még
nem tud,
így olvastatni sem,
betűket le-
galábbis,
legfeljebb a mozgást,
le szokta rajzolni
a monogramját,
mono gramm, így hívja magán
a filctoll nyomát,
ilyennek látja
éjjel az arcát,
szürkén laposnak,
szőkésen
átlátszónak, így a fejét
hajráffal, rajzokkal
fogja körbe,
vonalakkal fonja
át, most is ül,
nézi, a fogasról
hogy lóg mellé
a kabát, amihez
mérni szokták
testét, és az
ölében egy lapon őt
jelöli két betű,
amit lerajzolt, de
nem olvashatott el,
mégis saját,
bezárta őket egy
körbe, szeretné,
ha valahol egymásba
folynának
vonalaik, ez azt
jelentené, hogy
nem lehet az ember
egyszer sem
ugyanazon a helyen,
hiszen még
soha nem is volt
ugyanaz a hely,
és most, ahogy
először suhan
a sínek felett,
elhiszi, hogy van,
kinéz a rétre, a
távolság jelöletlen
az üveglapon,
mozdulatlan arc
átmeneti színe, meg
sem rezzen,
de érezni lehet a
képi áthatást
(Megjelent: Tiszatáj, 2011/12, 39.)