Mire sikeresen túlestünk a táboron, sikerült összeszedni magamnak egy trollt, aki – nicknevek mögé bújva – nagy lelkesedéssel próbált nevetségessé tenni majd az összes lehetséges fórumon. Bizonyára meg is érdemeltem, mert a Műértő nyári duplaszámában (július-augusztus) névvel vállaltam a véleményem Tót Endre Modemes retrospektív kiállításáról, ugyanakkor senki nem mondhatja, hogy nem próbáltam argumentálni a véleményemet: „Ilyen nagyszabású kiállítás után ritkán érzi úgy az ember, hogy a végigjárás közben – a hiány motívumának tematikus ismétlődésén túl – szinte semmi sem történt a térben. Ha ez a semmisítés a művész részéről az életművön átívelő koncepció része, akkor a tárlat végére elmélyülő hiányérzet megbocsájthatóvá válhat. Számomra azonban kérdéses maradt, hogy az épp 75 éves, Kossuth-díjas Tót Endre retrospektív anyagát látva kiknek és mitől lesz affinitása az együttérzésre, ha a pop art személytelen valóságreflexiója lép szimbiózisba az esztétikumától fosztott minimalizmussal és a gondolatiságában redukált konceptualizmussal.
Aztán jött a békéscsabai KÖRF, ahol július 7-én az irodalmi sátorban Sopotnik Zoltán sorozatszerkesztő barátommal oltogattuk egymást kölcsönös lelkesedéssel, a tőle megszokott Csernusos stílusban. Nagy meglepetésemre a helyszínre érkezett egy tudósító is a Kultúrprojekt Online Magazintól, hogy készítsen velem egy interjút, pedig tőlem rátermettebb interjúalanyokat is találhatott volna erre a helyszínen, Benedek Szabolcs fel is ajánlotta a hölgynek, „a beszélgetés után én is ráérek”, Jasik Barbara pedig óvatosan bólogatott, végül mégis csak engem kérdezett meg a Glaukómáról és általában a kortárs irodalomról.