Durvát álmodtam, sok megmaradt, leírom. Aznapi előzmény: este Viviennel leveleztünk, mesélte a karácsonyi álmát, hogy egy LÉK irodalmi kör után kórházba sétáltunk át, már hajnalodott, Niki is ott volt. Vivit egy kórteremhez vezettem és azt mondtam neki, hogy „na most légy erős”. Belépett, lábak, kezek a takaró felett, de a beteg arcát már nem látta. Jegyzeteli, fejtegetni az álmait. Régen én is írtam őket, voltak kis noteszeim és fejtegetési kísérletek, leginkább fejben. Két szint érdekelt: 1. Milyen emlékek alapján konstruálódtak a képek? 2. Milyen üzeneteket hordozhatnak (akár pszichológiai, akár metafizikai értelemben)? Na a mostani álmom első szinten ilyesmikre épültek: este Nyóckert néztem alvás előtt; olvastam kicsit Bartók Imre Fém című regényéből; a Garfield képregényes élményeim eszembe juthattak (ezen szocializálódtam, újabban meg néha unokaöcséimet szórakoztatom vele); családi dolgok; mellesleg kicsit hideg van, amíg alszom. Mikor úgy fekszem le, hogy emlékezni akarok, nem felejtek el annyi képet.
Az álom elején egy telepen vagyunk a magyar labdarúgó-válogatott amerikai focistákkal játszik. A magyar csapat a szabályokat sem tudja, vagyis még azt sem lehet eldönteni, pontosan melyik játékot akarják játszani. Eljátszanak egymás mellett. Mások az előfeltevéseik. A magyarok favágóznak, a keret fele roma (Nyócker), a meccs úgy ér véget, hogy az egyik játékosunk öreg bácsivá görnyed és lassan lesétál a pályáról. Szakadozott a mozgása. Nem is bácsi, inkább robot.
Később érzésem szerint ezen a telepen vagyok, valami kis házban, egy kisfiú, vagy csak őt figyelem. Alvási rohamai vannak (Garfield), elalszik a vécében, az ágyában és alulról emelkedni kezd a víz, elteríti, lebeg a vízen. Szurkolok, hogy az arca ne merüljön el, ne forduljon hasra a vízen. Aztán felkel és megint elalszik, kezdődik az egész elölről, egyszer aztán nem alszik el és úgy kezd el szivárogni a talajvíz az ágya alatt, megrettenünk, elszalad, vissza, belealszik (Fém).
Aztán egy másik snittben két képregényszerű rajzot rak a ház teraszára, szöveg és gondolatbuborékok rajta (Garfield). Az egyiken az látható, ahogy elképzeli, meghal az anyukája, a másikon már halott is (Fém). Önbeteljesítő történet. Ijesztő, mert az ő szemével látom.
Aztán mint felnőtt kopogok be a házba és ez az öreg alak jön ki, aki lesétált a meccsről, az öreg robot. Valamit beszélünk. Ijesztő, mint egy varázsló. Varázsrobot. Na ezt a figurát látom aztán egy másik helyiségben, de itt nagyon kicsi. – Már álmomban rájövök, hogy a nagy és a kicsi ugyanaz, de mégsem – a robot varázslót ez a kis manó irányítja (Nyócker). Olyan is mint a nagy varázsló, csak kicsi. Nem alacsony növésű, hanem valódi törpe. Amíg ő egy hatalmas könyvbe jegyzetel, azon agyalok álmomban, hogy férhet abba a pici fejébe ennyi ész.
Aztán kabátban fekszem a ház előtt. Csak fekszem és nézek magam fölé. Esik rám a hó. Elmerít. Becsukom, de nem fázok, friss a levegő, élvezem. Elsétálnak mellettem. Megvetnek, de nem segítenek és nem rúgnak fel. Ekkor veszem észre, hogy a gatyámban a kezem. Melegítem.
Bent ülök a házban, asztal mellett, talán a varázslóval beszélgetünk. Egy üvegajtós ablakon át látom, hogy a kisfiú dolgozik a kertben, feszülnek kis hatéves izmai. valami szövegkupac van nálam, talán a kisfiú és a varázsló dolgai, nekem kell kijavítani a kisfiú után, az ő dolga lett volna, de találok hibát és mint mindig, hagyok. Ülünk és fent az égen hatalmas zivatarfelhők, bent vagyunk, vagy nem, mert már nyitott a plafon felettünk. Látom, ahogy a felhő zsugorodni kezd, ahogy kitisztul az ég, öklömnyi fekete buborékká áll össze és érzem, hogy ez már egyszer vagy többször megtörtént. Míg ereszkedik, fokozatosan zsugorodik, aztán mellettem repül el egy méterre és a fáskamrába zuhan hihetetlen erővel. Mégsem tör össze semmit.
Ekkor ébredek, álomban vagy nem ott, valami landol mellettem, telefonra SMS érkezett: „átterhelt devizaszámla”, én vagyok a kezes.