Az ígéret
Miért ne örülnél, zöldell a fák lombja,
a kút frissítő vizét édesanyád hozza,
az úton lassan ballagó tehenek,
egy szürke felleg szárnyai meszelt falra
vetülnek. Miért ne örülnél, csibék
a keltetőben, kapar a kakas torka,
de aztán nyisszan, és nem te bontod le,
mégis terem finom húsleves az asztalra,
a legjobb falatokból is jut neked,
szopogathatod a fejet. Miért ne örülnél,
van heverő a hűvös nyárikonyhában,
ledőlhetsz, van szép szó, gyarapodhatsz,
van ölelés, megnyugodhatsz, van otthon,
és ha akarod, van meleg, a finom cukor
zsíros kenyérre pereg. Miért ne örülnél,
van templom, van imádkozni két kezed,
és ha anyád mondja, még Isten is lehet.
Miért ne örülnél, amikor a nővéreid
játékból késő estig a kertben felejtenek,
és te megtalálod a legjobb rejtekhelyet.
Miért ne örülnél, ha kapun túlra rántanak
árokszéli színek, van értelme tévelyegni,
felfedezőutaddal a többieket bünteted.
Miért ne örülnél, ha aztán a szalmaágyba
merülve befejezetlen képről álmodsz,
rajta fehér ruhába csavarodó férj, gyerek,
ülnek egy asztalnál, kakastaréjos fejek.
Másnap reggel apád kaszáján nyári
fény csillan, hogy szóra bírja a füvet,
ahol tegnap még nézelődve feküdtél,
anyám, mint halhatatlan kisgyerek,
és hitted, minden jónak ígérkezik.
Látlak a hegyoldalban
Egy vulkán lábánál élsz, anyám,
jársz-kelsz a szürke fák között,
beveted a terméketlen földeket,
munkára fogod a tehetetleneket,
átvirrasztod a hideg téli éjszakákat,
hogy melegen tartsd, aki gondol rád.
Közben fülelsz a legörgő sziklák,
a megiramló láva, a sikító ég hangjára,
mert te ismered, mi az ébredés.
Minden reggel megengeded,
hogy a magasban játsszanak a gyerekek,
tudva, hogy a roskatag tömeg
bármikor felriaszthatja a fürjeket.
Magadban hurcolod ezt a súlyt,
törmelék vagy a városnyi rettegésből,
ám benned a legtöbb a gyűlölet.
Nem szeretnél irányítani senkit,
de amikor belefáradsz a várakozásba,
összegyűjtöd a vezetőre éhes ezreket,
és egy nyírfaággal a csúcsra mutatsz.
Te porzó tolongásban megbotló bárány,
vérezve nézed a füstben úszó eget,
míg a horhosban az erdő vörösleni kezd.
Ki elveszi a bűnöket
Kezdetben volt a gond, anyám,
és a gondolat a szóban volt, és a szó
volt a gond. Az elégtelenség talánya,
hogy egyszer csak az egyből ez a sötét
lett a világ világossága. Aztán az ég
alá állat érkezett, formálódtak kezek.
Így lett az ütés törvény, így lett
az ölelés kegyelet. Később a bárány
feldörömbölt a mélyből, vált volna
testté, burjánzott, készült nővére
és öccse közé, de én nem hallhattam,
de én nem ismerhettem. Jött volna
vízzel, sikítással előttem, de benned
a bárány hamarabb szétszakadt,
és már csak én őrzöm késett bizony-
ságul fejletlen áldozatod, a sírtalant.
Te akartad őt, kegyelem, de a törvény,
de a félelem. Te szélfúvásban zajjá
szakadt mondat, kinek régi szavaim
köszönhetem, úgy szeretted a világot,
hogy meg nem szült fiad adtad érte,
hogy ha valaki hinne őbenne, örök
élete legyen, öröklött hallgatásban.
De hogyan is hihetném, én szótlan
anyám, hogy majd feloldozza a gond,
a gondolat, azt, aki benned szétszakadt,
azt, aki nem tanulta, mi a szeretet,
mivégre rendezett adat és kárhozat,
hisz nem kapott tőled sem vérző
nevet, sem érző hangokat.
Madarak romjai
Akarod, hogy legyen, engedjen
közel, tagjaival szemed takarja el,
törölje, amiről álmodni még lehet,
legyen az, aki felejt majd veled.
Törjön meg, zúzza szét a nevet,
amit ismételtél, ismételtek neked.
Félrehúz, ráz, benned kotorászik,
mire jó, mire nem ez a másik.
Megitat, mielőtt lefektetne lassan,
belőled él, később eltemet a fagyban,
kikapar, és visszakúszol újra, fázol,
de izzik a szád, ég, ahogy fakítja.
A föld ölére húz mindent, de ki érzi,
amikor a semmi éppen becserkészi,
mint karok, ha hirtelen felszabadítanak.
Légy öleli át az éhező pókokat.
Figyel, hogyan foszlik a háló húrja,
mert menekülne, zizeregne újra.
Morajlanak a megroggyant házfalak,
nem fér át a réseken több alak.
Kérdez, mit akarsz őrizni, mit bánsz,
mi akad fenn, hogyha kitalálsz,
hogy szakad meg a felvett ritmus,
és mi jön az utolsó állítás után.
Lenni egyedül, ehhez kell felnőni úgyis.
Biztonságos társ csak a megszokás,
nincs formája, nedves, kocsonyás.
Szétszórt magvak felett madarak romjai.
Emelkedne mind, akit erő ránt le,
csak a súlytalan vágyik a mélybe.
Magának felesel úgyis, aki zuhan,
hisz már nincs mivel szembe néznie.
Érdektelen, merre tart a nap,
ami nem zúzódik porrá, sosem létezett.
Szerszám vagy, mit állat felcsatolt,
és von magával, hordoz, elvezet.
Panasz a hallgatásban
Rettegés bozótja, láva szilárdult rojtja,
nem ismerni rá a rajban égő állatokra.
Egy kék golyó változatlan fetrengése
a kozmikus sötétben. Ragyogó árja,
sújtó csuszamlása magába oldja
szigetnyi flórák és faunák ciklusait,
leomlott városok fényszennyezését,
egymáshoz érő testek akusztikáját.
A mocsarak széthasadt régi törzseit
és a porcok elmaradt roppanását
dermedt láva őrzi meg, senkinek.
Felperzselt szőrszálak régi testeken,
a múlttal elszámoló természet szaga.
Nemtelen építmények sziluettje
a füstön átderengő napsütésben,
lüktető hasuk az égre mered.
Kifakadnak a hitetlen táj sebei,
e mindent látó gépek.
Újhold előtt
Nyisd az ablakot,
dobd ki közönyöd,
ami beette magát
házad legmélyére,
ami beette magát
a mellkas közepébe,
s lassan porózussá
tette emlékeidet.
Vágd ki magadból,
s adj helyet azoknak,
akik veled vannak,
adj helyet a tényeknek,
amelyek itt tartanak,
s lassan összehúzzák
átlyuggatott életed.
Engedd felszínre érni
régi fájdalmaidat,
és hagyd megtörni
gyűrt arcod, ereszd át
magadon a hangot.
Ami a földé
Vesszen föld alá testtel a baj,
nem nő már többé fejen a haj,
felszínre súly és szemekre éj,
sírjon a kő és sírjon a fény.
Zokog az erdő, rengnek a fák,
fákon az ágak, rajtuk a nyák,
madarak köpte csorog alá,
hullik a szárny és tollpihe rá.
Sárgul szakáll és őszül levél,
míg lendít, vonszol, rendez a szél,
s vak dombok tűnnek, lapulnak el
repedő sziklák zenéjével.
Az utolsó kert
Úgy kezdődik, hogy zavarodott békák
esnek lábaid elé a viharos jégesőben,
azt várják, hogy ágakat növessz föléjük,
és te gyökeret eresztesz széttárt karral.
Úgy kezdődik, hogy méteres gödrök
billentik ki a dolgokat, megremeg talpad
alatt a talaj, de a téged övező városnyi
fekete kör sérthetetlen marad.
Úgy kezdődik, hogy a napot váratlanul
eltakarja a hold, a legjobb csillagászok is
értetlenül nézik, kocsik és testek ütköznek,
mert a lámpák már csak neked világlanak.
Úgy kezdődik, hogy egy metsző sikoltás
berepeszti a dobhártyákat, összedönti
a hidakat, megzavarja a madarak röptét,
de amint megszólalsz, rögtön elcsendesül.
Úgy kezdődik, hogy a föld izzani kezd
belülről, a forrófoltok felett új szigetek
születnek, a vulkánok egyszerre törnek ki
és mélyre temetik a tőled távol esőket.
Úgy kezdődik, hogy egy magányos
csecsemő némán fekszik a tengerparton,
áradás előtt, mégsem indulsz el felé,
megcsömörlik szíved és zokogni kezdesz.
Így kezdődik el.
Nem tőle, nem hozzá, hanem benne
Nem a templomokban, sem a temetőkben,
hanem az ébredés óráiban, az elmenetelben,
földet túrva és mákot törve a forró ég alatt,
ahol elfáradsz és hátrahagyod a gondolatokat,
megnyugszol, a napfénnyel csendesedsz,
majd indulsz a távoliból a megszokotthoz,
régi utakon az otthon védettségébe,
benézel kutyaólba és kamrák mélyére,
szemet hunysz bezáródott ajtók mögött,
fejet hajtasz az égő tűznél egy képnek,
vadul fűrészelsz húst és kemény csontokat,
mosol és főzöl, rágsz és nyelsz, öltözöl,
nyugodtabbra veszed az esti sétát,
sorvégre rendeződsz külön kérés nélkül,
figyeled, hogyan rugózik a láb, ingázik a kéz,
zajba és tömegbe oldódsz a színpad előtt,
betérsz egy fesztivál mobilvécéjébe,
füstszűrőn át könyörögsz a megpihenésért,
aztán sátrat állítasz éjszakára, álmodban
átrágod magad a csatornák mocskán,
elsüllyedsz, nyeldekelsz, rád tör a pánik,
de a vezeték végén a szabadba esve
fellélegzel, továbblendülsz az emberekhez,
a megismerés perceibe, mondatok
és érintések közé, majd újra egyedül
maradsz a szüntelen várakozással,
pedig mindeneddel része vagy annak,
aminek napra nap nyomába eredsz.
a torzulás íve
könyv a hatodik születésnapra, ezt tudtam küldeni
a kórházból, nem érti persze, mi az a hullámzó fényű
kör a lapon, nem látja még az összefüggést a távoli,
izzó tömeggel, amibe korábban annyiszor próbált már
belenézni, csak később érez majd rá, és megdöbben,
hogy ez a valami teszi láthatóvá a papírt, de a kisfiam
most csak lapozni tud, próbálja elképzelni, hogy valahol,
még nálam is távolabb, vannak más égitestek is, amik
nem férnek el a kertünkben, de még a világ legnagyobb
kertjében sem, persze neki most csak annyi a nagy tér,
amennyi az új színes tévénkből elé vetült eddig, ehhez
kell hozzáigazítania később a bolygókat, a körülöttük
keringő holdakat, aztán a távoli csillagokat, és miután
megérti, hogy a Nap is csak egy közülük, ráadásul nem
is a legfényesebb, mindent kezdhet elölről, ez jóval
a sugárterápiám után jön, sőt, jóval a bomlásom után,
akkor már nem tartom rajta a szemem, mert nem is lesz,
de karácsonykor még egy otthoni ágyról nézek szét,
átlapozom a csillagászati könyvet, amit szülinapjára
küldtem, majd elolvasom az utolsó sci-fit, addigra ő is
megismeri a hatágú vágást a hasamon, eszébe jut róla
a sötét égbolt, majd az ágyon félrebeszélve próbálok
ülve maradni, próbálom odaadni neki A kis herceget,
közben észrevétlenül tanul meg félni a feketelyukaktól,
így nem lesz meglepetés, ha nyomtalanul eltűnök
a türelem kóma
éjszakánként néha törzseket tapogat,
álmok ingerlik így belülről a markát,
változás ez, de állandó benne az elfojtás,
arcra rántott takarók érdesednek így át,
mintha szabad ég alatt ázna, reszketnek
a redők a lepedőn, megfeszülnek rajta,
fulladozik a sötétben, mert egy fába szorult,
és ahogy lenéz belülről, nő zuhan lassan
alatta, próbál utána nyúlni, de elkezd
szakadni darabokra, szörnyűnek szörnyű,
hogy az érzékenység és a brutalitás édes-
testvérek, amit a fáradásban megélek vele,
a nemlét kedvéért teszem, mert mindennek
tétje a részesedés, és közelebb vagyok
hozzá, mint bárki, bőrként feszülök fel
a lelkére, de a fehérség összeroppantja
a felismerhetőséget, ezért mintha
nem is lennék általa, csak benne